A gyerekekkel játszóházban voltunk az egyik délután, rajtunk kívül voltak még felnőttek és gyerkőcök is. Mióta anyuka vagyok még inkább figyelem, ahogy a szülők kommunikálnak a gyermekeikkel, egy-egy szituációban. Aznap a játszóházban, legalább tíz alkalommal hallottam, anyukák, apukák szájából elhangozni ezt a mondatot: "semmi baj". Legtöbben ezt hallottuk mi is kiskorunkban és ez a reakció, ami "programként" fut bennünk ilyen helyzetekben. Mit kommunikálunk ezzel a gyerekeknek és magunknak?

Gondolkodásmódunk befolyásolja a tetteinket, a viselkedésünket és a szavainkat. Ha pesszimista, kishitű és negatív a beállítottságunk, akkor ezt negatív szavakkal és viselkedéssel fogjuk kifejezni. Ekkor inkább a probléma részeseivé válunk, nem pedig a megoldáshoz járulunk hozzá.

Gary Chapman

Szülők, nagyszülők valószínűleg a gyermek és saját maguk nyugtatásaként mondják ezeket a szavakat,ha a gyerkőc elesik, megüti magát. Mi lenne, ha a "minden rendben" szavakkal reagálnánk, közölnénk, hogy mi is történt és utána a megoldásra törekednénk?

Gondoljunk bele, hogy a "semmi baj"- szókapcsolat milyen hatást fejt ki?
semmi: - semleges szó, pedig, ha mondjuk leesett, igen is történt valami, hiszen érzi a tesi fájdalmat.
baj: - egy negatív rezgésű szó, akkor mondjuk, hogy "baj van", ha olyan szituáció adódott, amelyben valakivel kedvezőtlen dolog történt.

A gyermek megbotlott egy játékban és leesett,akkor célszerűbb azt mondani, hogy "minden rendben van, megbotlottál a játékban, legközelebb jobban figyel kérlek". Ezzel a kommunikációval azt közöljük, hogy valamit csináljon másképp legközelebb, hogy más kimenetele legyen a történetnek. Azzal, hogy többször ismételjük "semmi baj, semmi baj, semmi baj" ezzel a gyerek nem fog jobban figyelni legközelebb. Sőt, ha a semmi baj mellé még meg is szégyenítjük egy "ne bénázz már" mondattal és ezt már többször mondták neki gyerekkorában, akkor a megszégyenítés, mint a sikertelenségtől való félelem alapja is megvalósul nála. Később olyan személlyé válhat, aki bátortalan, visszahúzódó és befelé forduló, olyan ember aki elítéli önmagát.

Biztassuk gyermekeinket és kommunikáljunk feléjük segítő szavakkal, mit csinálhatnának másképp, hogy jobb kimenetele legyen egy adott helyzetnek. A járni tanuló gyermek többször leesik, de feláll és tovább megy, a szülők általában biztatják és örömmel várják, hogy megtanuljon járni a csöppség. Nagyobb korban már azt hisszük, hogy azzal, hogy kemények vagyunk a gyermekkel és rászólunk, a hibáira koncentrálunk, akkor azzal segítünk neki. Pont, hogy nem, mert az önértékelése, a saját magába vetett hite, ezzel csak csökken.

Egészen pici kortól beszéljünk hozzájuk szavak szintjén is, hogy mi, miért, hogyan történik. Ők még nem ismerik az ok-okozatot. Vannak gyerekek, akik beszéd elsajátításakor kérdeznek, akkor legyen türelmünk elmondani neki, azt amit megszeretne tudni. Ezzel érzi majd, hogy tényleg figyeljünk rá, bármikor fordulhat hozzánk, mi meghallgatjuk és segítjük őt, ha szüksége van rá. Ha hinni tud majd magában és a képességeiben, akkor későbbiekben is megállja helyét a világban.

Gondoljunk csak arra, hogyan szalad egy egészen kicsi gyermek. Jó eséllyel elesik, és az ember nem kiabálhatja elég gyakran és elég hangosan azt, hogy "Állj!", ha nem akar mindjárt az egész gyermekkor útjába állni. Nem szeretnénk, hogy megüsse magát, de azt igenis szeretnénk, hogy hajlandó legyen kockázatot vállalni. Az ember azt kívánja, bár ő maga is ilyen bátor lenne.

Joshua Wolf Shenk

Mi lenne, ha azt kommunikálnánk a gyereknek, amit mi is szeretnénk?

Nyilván a nehezebb pillanatokban azt akarjuk, hogy minden rendben legyen. A gyermek elesik, sír mert megütötte magát,láthatóan kisebb a sérülés, mint az ijedtség, mi lenne, ha ezt mondanánk neki: "Leestél, megtörtént, biztos kellemetlen, amit érzel. Meggyógyul, minden rendben van! " Ezután pedig, nem őrjöngve, hanem megőrizve nyugalmunkat kezelnénk a helyzetet.

A gyermekek kis korban mindent megjegyeznek, szülőktől lehet hallani, hogy: " a gyerekem agya, olyan, mint a szivacs, mindent megjegyez". Elraktározzák szavakat, még azokat az érzéseket is amelyek nem voltak szavak formájába öntve, csak a környezetükben lévő emberek érzelmeit vették át. Tudta, hogy anya szomorú, apa ideges. Olyan receptoraik vannak, amivel könnyen érzékelnek minket felnőtteket, érzéseinket. Ha mi a nehezebb szituációkban is próbálunk nyugodtak maradni, akkor a gyermek érzi, hogy tényleg minden rendben van, viszont, ha aggódunk, félünk, akkor olyan érzéseket közvetítünk, melyekre ők is hasonlóan fogják érezni magukat.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, vagy abba a hitbe ringatni magunkat, hogy a gyerekek nem értik, nem hallják s nem látják oly tisztán a világot, mint a felnőttek. De ez hatalmas tévedés. Csak figyelni kell a szemükre, s meglátjuk a leplezetlen igazságot.

Robert Lawson

 Szavak, szavak, csodálatos szavak...